Mégis, mit jelent az a szó, hogy "megküldte"? 

November 4., szombat délelőtt, süt a nap, kellemes őszi idő van, hullanak a levelek, elég idilli minden. Mire gondolhat ilyenkor a budapesti irodai munkásember, aki végigülte az elmúlt munkanapokat egy íróasztal mögött és túl sok ember nyűgjét kellett meghallgatnia? Logikus a válasz: kedves párjával elautózna a Normafára (az azért mégiscsak kényelmesebb, mint a 21-es busz), onnan meg egy kellemes 20-30 perces kvázi erdei sétával ellátogatna az Erzsébet-kilátóhoz, hogy ott néhány lépcsőfokot megmászva rátekintsen a városra és megelégedve nyugtázhassa: felismeri a hidakat sorban, sőt a Parlamentet is, talán még Újpest paneltömbjei is látszanak, Budapest gyönyörű, mégis jó itt élni, szerencsés, hogy itt lehet, már az sem számít igazán, hogy hétközben mennyi felesleges dolgot kell tennie, meg hogy úgy amúgy is, többször érzi, hogy nem szereti a munkáját, mint fordítva.

A pár el is indul, 11 óra, még parkolóhelyet is találnak fenn a hegyen, a levelek között lépkednek már, tényleg csodás az egész, csomó család, kutyák, andalgó párok, szinte már egészen budai polgári érzése lehet az embernek (persze tudják, hogy lakossági, amit csinálnak, de nem zavarja őket, 1922-őt képzelnek maguk köré), a kürtős kalács illata már csak hab a tortán. Egyre közeledik a kilátó, már nagyon várják, a séta minden percében egyre jobban és jobban belesüppednek a kikapcsolódásba, a természet nyújtotta feltöltődésbe, a monitoroktól, billentyűzetektől, mobiltelefonoktól való édes távolodásba, várják mindennek – szó szerinti – kicsúcsosodását Budapesten, az Erzsébet-kilátóban. 

De nem sikerül. Nem sikerül, mert ahogy caplatnak fel a legvégső meredek szakaszon, hangos latin zene üti meg a fülüket. Első gondolat: tizenéves huligánok mobilról zenét hallgatnak a fák között. Második gondolat: úristen, nem ez történik, egy mobil sem lehet ilyen hangos és tisztán szóló. Nem, hanem a kilátó előtti teraszon latin táncbemutató zajlik, nők és férfiak csizmában és pufidzsekiben tolják, különböző profi lábtartásokat és forgásokat gyengén utánozva, de annál nagyobb vigyorral az arcukon. A pár nem hiszi el a jelenséget, kiül a felháborodás az arcukra, a lány azért megereszt egy mosolyt, a dalról eszébe jut, hogy az a Dirty Dancing 2. betétdala, amit jobb esetben maximum 14 éves kislányok szeretnek, de a barátnőiknek még ők sem merik bevallani, ezért mindig megvárják, amíg a másik hozza fel témának, hogy persze, ők is táncolnának a huszonéves Diego Lunával.

De nagy nehezen engednek a látványnak, és elhiszik, hogy tényleg ez történik, megpróbálják kikerülni a táncosokat, hogy feljuthassanak a kilátóba – ugye megnyugodni és a világ zajától elvonulni, haha –, még jó, hogy a fotók hangot nem rögzítenek, így azokon nem látszik, hogy az egyébként nyugodt helyet, aminek kétségkívül funkciója helyzetéből is adódik (természetben van, a fák között, magason, tehát a csend és nyugalom szigete), milyen mennyiségű őrülettel töltötte meg a globalizált világ, ahol magyarok azt tartják a hétvégi szórakozás remek példájának, ha külföldi zenére, külföldi táncot utánoznak kirándulni vágyó emberek szeme láttára. Tény, hogy naiv volt a pár, legközelebb jobban végiggondolják, hogy vajon hol és hogy lehet Budapesten picit elvonulni a város zajától. 

A tömegmédia, a kereskedelmi tévék és a valóságshowkban feltűnt, majd elismerten nagytudású műsorvezetőkké avanzsálódott közszereplők világában – fogalmazzunk úgy, hogy – egyre gyorsabban változik, egyre csak bővül az elfogadottnak tekintett szóhasználat, nyelvtani szerkezet, beszédstílus.

A nyelv persze szervesen fejlődik, nem lehet és nincs is miért kordában tartani, mégis van, vagy kellene, hogy legyen határa a jóízlésnek, ami mára elfakulni látszik.

Akiben van némi igény arra, hogy színvonalasabban beszéljen, talán kerülje a következőket:

• Mondatkezdés a következő szóval: Hallooooood?
• Az „e” kérdőszócskát közvetlenül a „nem” után rakni.
• A „lehet” szó után elhagyni a „hogy” szót.
• Letegezni úgy ötven éves korig bárkit, aki csak szembejön.
• A „helyileg hol van” (miért, időbelileg mikor van?) és a „hány óra magasságában” (felfelé számoljuk az időt?) kérdések feltétele.

Valahogy így:

„Helló, figyelj, hallod, nem-e lehetne holnap hét óra magasságában mennénk, addigra lehet odaérek, de helyileg hol vagytok?”

Nevetséges? Az.

+1: Nincs szükség hangosan beszélni a villamoson, senki mást nem érdekel, van-e otthon virsli.

A felvilágosult Európa egyik fontos célkitűzése az emberek (a nép) felemelése. Nem pusztán anyagilag, hanem szellemileg is, melynek fontos része például az analfabetizmus teljes felszámolása. Mindez - többek között - abból az optimizmusból indul ki, hogy az emberek többsége bizonyos szempontból egy szintre hozható, mely persze majd hozzájárul ahhoz, hogy legyen egy közös alap, legyen egy konszenzus, amire építkezni lehet.

Nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy túltoltuk. És ez mihez vezetett? Hogy "a" könyvesboltban Fejős Éva van, meg Vass Virág és Coelho a válasz minden fontos kérdésre. Hogy a színházban popcornt árulnak, az éppen folyó darabot pedig hangosan csámcsogva elemzik a mögöttünk ülő önjelölt szakértők. Hogy a MüPába menni azért menő, mert oda ki lehet öltözni. Trendivé tettük a kultúrát.

Az emberek váltak volna ennyire fogékonnyá a kultúra iránt? Aligha. Olyan szintre hoztuk (süllyesztettük) az értelmiségi bástyákat, hogy az szinte mindenki számára bevehető – ostromolják is rendesen.

Mit csinál ma az értelmiség? Dünnyög, hogy nincs felülete, ahol megszólalhatna, ahol hallattathatná a hangját. Nos, itt a lehetőség! Visszavenni a kultúrát és újra naggyá tenni – ne tömegessé, naggyá. 

Hogy a kultúra maradjon az, ami. Több lehet, de kevesebb ne.

A minap merült fel az a kérdés, jó-e, ha már október végén karácsonyfát állítunk a bevásárlóközpontokban, ha a közép-európai kultúra számára teljesen irreleváns Halloweent az új farsangként kezeljük, vagy ha a gyerekeknek szánt meglepetéscsokit már bő egy hónappal (velük együtt) a boltok polcain méricskélhetjük.

Született erre már többféle reakció is, mégis, ami jelen írást megihlette, ott a szerző a korábbiakra reagálva úgy fogalmaz: „Én azt nem tartom helyénvalónak, hogy nem tudok 8 méterre elugrani és 30-ról nagy erővel kapura lőni, ezen felül a Dunában túl kevés a süllő, a magyar patakokban irtó kevés a víz”.

Végül is, humorosnak humoros, ha ennyi volt a cél, akkor a cikk élvezettel olvasható, de azért, mert valakinek vannak elgondolásai arról, hogy mi normális, és mi nem, még nem kell (megpróbálni) kifigurázni.

Ha a képzeletbeli mérlegünkön a kereskedelmi és gazdasági érdekek szem előtt tartása mellé a józanész és a normalitás kerül, akkor ne győzzön már az előbbi. Akkor se, ha valaki szerint a moralitás az vicc tárgya.